Ajánlás

Időnként érdemes megkérdeznünk önmagunktól, nem kerültünk-e nagyon messzire a prédikálás eredeti céljától. Nem veszítettük-e el valamelyik alapvető tulajdonságát. A húsvéti ünnepkörre gondolva például az örömöt. Talán éppen jó időpont erre még - a nagyünnepi sorozatos igehirdetések előtt - a virágvasárnapra való felkészülésünk néhány napja. Sok áldást hozhat a szószéken, ha pár pillanatra, kicsit önző módon, magunk felé fordulunk, és megkérdezzük magunkat az igehirdetés öröméről.

Nem gondolok többre, mint egy egyszerű kontrollra: van-e természetes öröm a beszédünkben? Örülünk-e annak, hogy éppen mi szólalhatunk meg Isten szavával a kortársaink előtt? A "jó pap holtig tanul" mondás üzenete örömöt okoz-e nekünk?

Nem kellene hirtelen védekeznünk és azonnal rávágni, hogy természetesen mindez örömöt okoz. Nem kellene sértődötten félretenni a kérdést, hanem inkább spontán gyorsasággal őszintén elmondani önmagunknak a gondjainkat. Érdemes felvállalni a küzdelmet a szószékre vezető úton az öröm hangszínéért. A környezetünk örömtelenségének ma hihetetlenül nagy szüksége van a félelmektől oldó és a létszükségletként megjelenő, erőt sugárzó pozitív igehirdetői magatartásra. Segíthet ennek a megtalálásában az is, ha kicsit belegondolunk a klasszikus homiletikai műhelymunka időszerűségébe. Mit jelentenek a mi életünkben a régi nagy igehirdetők által megfogalmazott felkészülési fokozatok? Idejét múlta már ez a módszer? Vagy éppen ezek mai formájára lenne szükségünk? Jó lenne felfedezni az alaposság értékét és örömét.

Mindannyian megtanultuk a lépéseket. Minek és mikor kell megtörténnie ahhoz, hogy valóban prédikációvá váljon a beszédünk majd a szószéken. Lehet, hogy a napi rohanásban és a gyülekezetszervezési, közéleti küzdelemben elfáradva már alig-alig jut időnk a homiletikai lépcsőfokokra. Fussunk végig rajtuk egy-egy mondattal!

A praeparatio küzdelme ismerős-e még első lépésként? A szöveg és a nyelvek szépsége hányszor adja meg számunkra a kiindulópontot! Különösen hálásak lehetünk a sokféle modern fordításért, ahol teljesen új nyelvezetet ismerhetünk meg. Frissít minden ilyen perc.

Természetesen időt és nyugalmat igényel a meditatio állapota. Itt is érdemes biztatni önmagunkat és egymást, hogy legyen minden prédikációnak szép és gondosan berendezett előszobája. Ezek a percek nem engedik, hogy hirtelen jött és véglegesnek ítélt kijelentéseink uralkodjanak, hanem a töprengés csendjében belső keresésre indulunk és küzdünk a gondolatokért. Ekkor tisztító gondolatok születnek.

Az incubatio a bennünk élés és a velünk járás csodája. Engedjük ma is bátran a hétköznapi látogatások, beszélgetések világába a már-már formálódó vasárnapi gondolatainkat. Minden találkozás a hordozott, félkész prédikációval a csírájában bennünk élő szavaknak új erőt ad.

Várakozhatunk türelmetlenebbül a Szentlélek munkájára akkor, ha nem hagyjuk a pénteki vagy a szombati napra a készülés teljes menetét.

Az illuminatio a mi pörgős és stresszel színezett életünkben még fontosabb, mint máskor. A felfelé nézés mozzanata igazi gyógyító erő lehet számunkra. Érkezik is a segítség, ha nyitottak vagyunk rá.

A verificatio is csak akkor igazítja oda a gyülekezethez a szavainkat, ha mi magunk is benne élünk az igehallgatók világában. Az érdeklődés fenntartása. A kíváncsiság és az olvasottság, vagy a tájékozott körültekintés vágyára vigyázzunk a sokféle válság nyomasztó áradatának világában. Ma már nem lehet prédikáció előtti és utáni kommunikáció nélkül naprakésznek lenni.

A deliberatio úgy ajándékoz meg minket a szószéken szabadsággal és nyitottsággal, ha az imádkozó életünk valóság volt a felkészülés útján. Beszélgetni Istennel azért is fontos az igehirdető számára, hogy az önmagával és hallgatóival való beszélgetés eljusson a legjobb helyre. A zsoltáros érzése tölthet el minket: "Mert megörvendeztettél tetteiddel, Uram, kezed alkotásainak ujjongok." (Zsolt 92,5)

Próbáljuk meg most úgy olvasni és használni az igehirdetési vázlatokat és a közreadott segítő írásokat, hogy a szakmaiságunk ősi alapjait újra felfedezzük. Lehet, hogy nekünk ma már csak egyik vagy másik lépcsőfokra jut időnk és energiánk, de megéri rálépni ezekre az ősi lépcsőkre.

Az önként vállalt minőségi munka előbb vagy utóbb belső és külső örömöt is teremt. Adjon kedvet ehhez Rudolf Bohren egy mondata: " Igehirdetést készíteni azt jelenti: örömöt készíteni, és itt nem lehetséges savanyúan vagy félig-meddig, hanem csak szívesen és teljesen, azaz személyesen cselekedni. Ezzel aztán már bele is olvadtunk a készülő örömbe."

Budapest, 2009. április

Dr. Szabó Lajos (Budapest)