Ajánlás

Az igehirdető azt várná (tegyük hozzá: némi joggal), hogy a szolgálatban eltöltött idő előrehaladtával egyre könnyebben, egyre kevesebb munka befektetésével és egyre rövidebb idő alatt készül el egy-egy igehirdetés. A rutin, a gyakorlat persze segítenek, de inkább csak a szószéken, azaz az igehirdetés „előadásában”: könnyebben hidaljuk át a távolságot a szószék és a gyülekezet között, különösebb nehézség nélkül találjuk meg a hangot az igehallgatókkal. Az igehirdetésre való készülés viszont, minél több szolgálati év áll mögöttünk, annál inkább idő- és energiaigényessé válhat. És jó, ha azzá válik. Ez esetben is érvényesül a szókratészi paradoxon: minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk. Ám éppen ez az intellektuális bizonytalanság vezet el egyrészt a spirituális nyitottsághoz, annak a ténynek az újra és újra megrázó felismeréséhez, hogy a szél fúj, amerre akar (Jn 3,8), másrészt pedig elmélyültebb és ugyanakkor elszántabb műhelymunkára késztet.
Kányádi Sándor írja: aki megért és megértet, egy népet megéltet. Az igehirdető mindenkori feladata az, hogy megértse az Írásokat, aztán pedig megértesse azon a nyelven (azon a szociolektuson), melyet megért egy-egy gyülekezet. Mert Isten népét a megértett és megértetett ige élteti. Egy prédikáció soha nem „privát gyönyörűségből”, az alkotás szabadságából, hanem a csontokba rekesztett tűz kényszeréből születik. Az igehirdető egyszerűen engedelmeskedik annak a megbízatásnak, hogy tanúskodnia kell az igéről. Ezzel az utóbbi gondolattal fejeződik be Peter Stuhlmacher bibliateológiájának nemrég megjelent második kötete. Ez azt jelenti, hogy a teológiai munka, legyen az akármennyire „magas” vagy „hétköznapi”, Isten népének, az egyháznak az érdekében történik. Az igehirdető a műhelymunka során valójában a „magas” teológiát szűri át magán úgy, hogy nem trivializálva, lebutítva, felhígítva vagy ellaposítva annak felismeréseit „igehallgató-baráttá” teszi. Az igehirdetés kívánatos egyszerűsége, azaz „a görögnek göröggé, a zsidónak zsidóvá létel” nem „sancta simplicitas”, „szent együgyűség”, hanem megszenvedett és kiérlelt egyszerűség. Ehhez a nemes, ám ne kerteljünk: olykor terhes és fáradságos munkához kínál segítséget az Igazság és Élet legújabb kötete is. A kötet szerzői, kivétel nélkül, igyekeztek megérteni és megértetni az Írást. Egyszerre figyeltek a lelkészkollégákra, a gyülekezetekre, és mindenekelőtt az ige által megszólító Istenre. Erre szeretnék biztatni és inspirálni a kötet olvasóit. Az igetanulmányok mellett, melyek az egyházi év első negyedét fedik le, az Írások kutatását, az azokban való elmélyülést szolgálják a könyvajánlók és a kitekintés rovatunk is.
A gyönyörű, de ugyanakkor ijesztő reformátori felismerés szerint Isten igéjének a hirdetése: Isten igéje. Gyönyörű, mert mintegy Isten munkatársává emeli az igehirdetőt. És ijesztő, mert ha egy kicsit is belegondolunk abba, hogy ez mekkora terhet ró ránk, és milyen „szent skilleket” feltételez a részünkről, éppen úgy megrémülünk, mint Ézsaiás: jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok (Ézs 6, 5). Készülés közben soha nem kerülhető meg a kérdés: mi kell (és mi nem kell) ahhoz, hogy Isten igéjének a hirdetése Isten igéje legyen? Természetesen mindenekelőtt nem „mi”, hanem „ki” kell hozzá. Kell hozzá a Lélek, és kell hozzá a „Lélek parazsa”. Kell hozzá a fáradságos és időigényes munka, melyre az odaszánt időt nem elvesztegetett, hanem nagyon is szent időnek tartjuk. Kell hozzá (belső) csend és ráhangolódás. Nem kell hozzá a rutin önhittsége, a szakértelem gőgje, a készség elbizakodottsága. Ám önhittség, gőg és elbizakodottság nélkül mind a rutinra (a szó ezúttal inkább „jártasság” értelmében), mind a szakértelemre, mind pedig a készségre szükség van. Segítse hát folyóiratunk legfrissebb száma az ige szolgáit a jártasság, a szakértelem és a készség(ek) elmélyítésében!

Debrecen, 2024 adventjén

A Szerkesztők