Ajánlás

Senki nem szeretne olyan orvos kezébe kerülni, aki nem tanulta meg az anatómiát. Olyanéba sem, aki egyetemi éveivel, a diploma megszerzésével voltaképpen befejezte a tanulmányait: nem képezi magát, nem tart lépést szakmája eredményeivel, nem jár el konferenciákra, abból él, amit évekkel, évtizedekkel korábban jól-rosszul megtanult. Az igehirdető persze nem orvos. Rossz prédikációba nem szokás belehalni. Az igehirdető, aki vasárnap reggel, borotválkozás (vagy sminkelés) közben „készül” az igehirdetésre – mondhatnánk – túl nagy kárt nem tud okozni. A hanyag, az igehirdetést tizedrendű lelkészi feladatnak tekintő prédikátor nem jelent életveszélyt. Vagy mégis?
E sorok írója még élénken emlékszik arra, hogy a kilencvenes évek elején, fiatal felnőttként (túl) gyakran hallotta szószékeken idézni Arany János balladájának sorait: „Ne szülj rabot, te szűz! anya, / Ne szoptass csecsemőt!...” Ritka volt az a prédikáció, amelyikben ne hangzott volna el ez az idézet. És ritka volt az a lelkész, aki (főleg Erdélyben) ne vizionált volna nemzethalált. Nyilván soha nem tudjuk majd felmérni, hogy hány gyermek nem született meg, mert a fiatalok (akik akkor még jártak templomba) folyton azt hallották – és a szószék magaslatából, az akkor még hitelesnek tartott lelkész szájából hallották –, hogy nem érdemes, nincs ér-telme gyermeket vállalni. Egy adott társadalmi, gyülekezeti kontextus meg nem értése vagy félreértése nagy károkat tud okozni.
A 2Tim 4,2 szerint az igehirdető feladata a szembesítés (dolgok napfényre hozása), az intés és a vigasztalás. Egy adott társadalmi, gyülekezeti kontextus meg nem értése vagy félreértése azt jelenti, hogy pátyolgatunk akkor, amikor szembesíteni kellene, napfényre kellene hozni, mondjuk a közelmúlt bűneit, vagy mennydörgünk akkor, amikor vigasztalásra lenne szükség. A saját (gyülekezeti, társadalmi) kontextusunk felismeréséhez természetesen elengedhetetlen az, hogy a lelkész nyitott szemmel járjon a világban. De ez nem elég. Szükséges hozzá az is, hogy elmélyüljön az Írásokban. Ha szabad így mondanom: nem csupán hívő emberként, aki hagyja magát naponként megszólítani az ige által, hanem szakemberként is, aki tisztában kíván lenni egy-egy igeszakasz kortörténetével. Ez az igény valójában arról tanúskodik, hogy komolyan vesszük: Isten a történelem Ura. Nem engem szólított meg először, hanem hasonló helyzetekben előttem másokat is.
Az (átlag) igehirdetőnek sajnos viszonylag ritkán van alkalma arra, hogy igét hallgasson. A szószéken ugyan hallja magát – de nem „igehallgatói helyzetből”. Ez azzal járhat (persze nem feltétlenül), hogy beszűkül az „igehirdetői repertoárja”, prédikációi variációk lesznek egy (esetleg két) témára. A vesszőparipáról nehéz leszállni, mivel nemigen vesszük észre, hogy azon lovaglunk. Az igehallgatók pedig vannak annyira udvariasak, hogy ne hívják fel figyelmünket a saját vesszőparipáinkra: több-kevesebb türelemmel velünk együtt lovagolnak. Az Igazság és Élet folyóirat egyrészt újra meg újra ráeszméltet a Szentírás „téma-gazdagságára”, ezáltal igehirdetői feladatunk többszólamúságára (szembesítés, intés, vigasztalás, buzdítás), másrészt segít abban, hogy ismételten tudatosítsuk magunkban az akkor és ott, illetve az itt és most fontosságát. A szerzők nem az igehirdető helyett dolgoznak. Aligha örülnének annak, ha igetanulmányaik prédikációvázlatai, melyek a legtöbb esetben valójában teljes prédikációk, mintegy saját hangon „szinkronizálva” elhangzanának itt-ott a szószékeken. Az Igazság és Élet a műhelymunkát sem szándékszik megspórolni a mindig időszűkében levő lelkésznek. De lerövidíti, és ezáltal segíti. Leginkább mégis azt szeretné, hogy az igehirdetőknek lehessen alkalmuk arra, hogy igehallgatói (igeolvasói) helyzetbe kerüljenek (mivel ez segíthet felismerni esetleges vesszőparipáinkat, beszűküléseinket).
Verba volant, scripta manent, a szó elszáll, az írás megmarad – tartja a régi római mondás. Egy író vagy költő jól teszi, ha ezt komolyan veszi. Az igehirdető viszont akkor jár jól (és akkor „járnak jól” vele az igehallgatók), ha készülés közben soha nem kísérti meg az a gondolat, hogy végül is verba volant. Mert a szószéken hirdetett szó nem száll el. Az megtörténik. Öl vagy elevenít. Megsebez vagy bekötöz. Fedd vagy vigasztal. Hogy mikor mit kell tennie, azt az igehirdető felelőssége felismerni.
Jó szívvel ajánljuk ezúttal is az Igazság és Élet aktuális számát mindazoknak, akik igehirdetőként pontosan tudják, hogy a szó nem száll el. A kötet igetanulmányainak, könyvajánlóinak, valamint kitekintés rovatának szerzői egyetemi oktatók, gyakorló lelkészek: osztoznak velünk e meggyőződésben.

Debrecen, 2025 adventben

A Szerkesztők