A vesztfáliai evangélikus egyház 2011-et a keresztség évének szentelte. Ennek apropójából került sor a július 4-tõl 8-ig megtartott közös lelkésztovábbképzõre (Gemeinsames Pastoralkolleg) „Merítsünk ösztönzést a keresztségbõl” címmel, a vesztfáliai Schwerteben található Haus Villigstben. A továbbképzõ alkalmon a vesztfáliai és a rajnai református egyház lelkészein, illetve munkatársain kívül a svájci református egyház, a skót református egyház, az olasz valdens egyház két-két lelkésze, valamint a Magyarországi Református Egyház képviseletében Kovács Krisztián vett részt. Az öt napos szeminárium alkalmával lehetõségük nyílt a résztvevõknek a vesztfáliai kezdeményezést több oldalról megismerni, meghallgatni a témával foglalkozó kurrens referátumokat, megismerni a különbözõ országok keresztelési szokásait, kihívásait, valamint a diszkussziók folyamán kicserélni egymás tapasztalatait.
A továbbképzõ apropóját a vesztfáliai egyház kezdeményezése adta: „Isten ajándéka – 2011 a keresztség éve”. A projekt hátterében négy impulzus áll. Elsõként: 2006 óta a vesztfáliai evangélikus egyház kezdeményezte az „Újrakezdeni a gyermekekkel” elnevezésû projektet, amelynek célja, hogy az egyház segítse, elõmozdítsa és figyelemmel kísérje a gyermekek vallásos szocializációját. Másodszor: 2007. április 29-én, a magdeburgi dómban 11 testvéregyház írta alá azt a dokumentumot, amely egymás keresztségének kölcsönös elismerését tartalmazza. Harmadszor: 2008-ban a vesztfáliai evangélikus egyház kampányt kezdeményezett a gyermek-szegénység ellen. S végül: a Német Evangélikus Egyház (EKD) tematikája 2011-ben a „Keresztség és szabadság”. A iniciatíva hátterében tehát egy jól elõkészített teológiai megalapozás és a gyülekezeti életben gyökerezõ gyakorlat áll. Ebbõl fakadóan a „Keresztség éve” nem ragadt le az elmélet síkján a puszta beszéd és szavak szintjén. Számtalan kiadvány, szórólap, gyülekezeti munkaterv, reklám- és kampányanyag segíti a gyülekezeteket és a keresztség iránt érdeklõdõket abban, hogy közelebb kerüljenek ehhez az „Isten-ajándékhoz”.
A különbözõ egyházak képviselõivel való aktív diszkusszió a következõ kérdésköröket érintette markánsan: a keresztség helye a gyülekezeti életben, illetve a gyülekezet szerepe a kereszteléskor. Szép példát hallhattunk a skót református egyházból, ahol a keresztelés alapjában véve gyülekezeti ünnep (és nem családi összejövetel!), s a gyermeket egy presbiter viszi körbe a gyülekezetben, míg az az ároni áldást énekli. Ez persze nem adaptálható egy olyan egyházi közegbe, ahol a keresztelés elsõsorban családi ünnepnek számít, és nem egy esetben a lakóhelytõl távol történik, pl. a szülõk egykori keresztelési helyén.
Másik fontos üzenete a keresztségnek és a keresztelésnek a gyülekezetépítési konzekvenciák. Nem kell sehol sem különösképpen hangsúlyozni, hogy a keresztelés és a keresztség kiindulópontja a keresztyén életnek. Az, hogy az egyház, egy gyülekezet, egy lelkész keresztel, az újra és újra feladatokat hordoz magában: a megkeresztelt életét, életkörülményeit, szüleit, akár keresztszüleit figyelemmel kísérje. Németországon kívül pl. Svájcban is külön programot dolgoztak ki erre, hogy a keresztséget követõ különbözõ években, vagy életszakaszokban miként és mivel keressék fel a megkereszteltet, illetve családját (pl. különbözõ tartalmú képeslap küldése a keresztelés évfordulójára, gyermekbiblia ajándékozása stb.).
Érdekes és nagyon szép ötlet, s Németországban már bevett szokás a keresztelési emlék-istentisztelet, amikor meghívják a korábban megkeresztelt gyermekeket családtagjaikkal együtt. Ez egyrészt felhívja a figyelmet a keresztelési fogadalom következményeire, másrészt erõsíti a vallásos szocializációt, kifejezi azt, hogy a gyülekezet számára fontos az, akit megkereszteltek és számon tartja õt, s nem utolsó sorban tudatosítja a nagyobb gyermekben és szülõkben a keresztelés idõpontját. Ez utóbbi kapcsán többször is felmerült az a tapasztalati valóság, hogy a legtöbben nem tudjuk keresztelésünk pontos idõpontját, pedig a keresztyén embernek fontos momentuma ez az életében. Természetesen a keresztelési emlék-istentiszteletnek sokrétû formáját lehet kialakítani: a hagyományos istentisztelet mellett sor kerülhet erre családi istentisztelet, óvodai, iskolai istentisztelet, vagy gyermek-istentisztelet alkalmával is. (Azért tûnik ez nagyon fontosnak, mert a magyarországi tapasztalatok inkább azt mutatják, hogy sokkal nagyobb az igény és érdeklõdés az elhunytakra való emlékezésre és gyászolók vasárnapjára. Ennek pozitív és örömtelibb párhuzama lehetne a gyülekezeti életben a keresztelési-emlékistentisztelet!)
Külön kérdéskörnek bizonyult a keresztszülõség kérdése, illetve a keresztszülõi intézmény. Nem túlzás azt mondani, hogy európai tapasztalat, hogy a keresztszülõség két úton halad. Egyrészt ott lenne az egyház által (is) támasztott igény, hogy a keresztszülõk olyan hitben, de legalább is az egyház iránt elkötelezett (nép)egyháztagok legyenek, akik valóban segítséget tudnak nyújtani a felnövekvõ gyermek hitbeli, illetve vallásos nevelésében. Másrészt viszont a szülõk részérõl sokkal inkább szociális intenciókkal találkozhatunk: a keresztszülõi intézmény egyfajta biztonságot jelent a gyermek részére, amennyiben a szülõk valamilyen oknál fogva nem tudnák tovább nyújtani az egzisztenciális biztonságot. A közös gondolkodás során nem merült fel ennek a „népszerû” intézménynek a megkérdõjelezése, hanem sokkal inkább a számukra valós segítségnyújtás és eligazítás kapott hangot. Sok helyen külön irodalom foglalkozik azzal, hogy segítsen a keresztszülõknek feladatuk és „hivatásuk” megtalálásában és gyakorlásában.
A vesztfáliai egyházhoz tartozó Hagenben ez év húsvétján egyszerre 120 gyermeket kereszteltek meg. A közös keresztelõt, amelyet egy szabadtéri múzeumban 18 lelkész szolgálatával tartottak, közös „gyülekezeti” ünneplés, együttlét követte. A talán sokak számára számos problémát és kérdést magában foglaló esemény mögött valós problémák és tapasztalatok állnak. Egyrészt Németországban (is!) gyakran azért nem kereszteltetik meg a szülõk gyermekeiket, mert anyagi nehézséget jelentene az azt követõ családi összejövetel finanszírozása. Másrészt az egyház túlzottan preferálja a „szent család” eszményképét: ahol teljes a „szülõi kar” és az „egész család” morális értéket hordoz magában. Ezzel szemben egyre gyakoribb a csonka-család, a patchwork-család, a gyermeket egyedül nevelõk köre, akik nyilvánvalóan rosszul, de legalább is kellemetlenül érzik magukat egy olyan gyülekezeti és egyházi légkörben, ahol az együtt- vagy az egyedül élésnek ezeket a formáit kritikával illetik. A közös keresztelõ kiváló alkalmat biztosított tehát azon családok, vagy éppen csonkacsaládok számára, akik mindkét, vagy valamelyik problémát a magukénak tudhatják. Természetesen nem „tömegkeresztelés” történt, hanem olyan közös alkalom, amelyet számos személyes beszélgetés, közös szeminárium és elõkészítés elõzött meg. A magyar valóságban sokszor lehet tapasztalni a keresztelések csökkenését, vagy legalábbis stagnálását. Érdemes lehetne talán elgondolkodni, hogy nem ezek az intenciók állnak-e azok hátterében.
A felnõtt keresztség kérdése vissza-visszatérõ gondolata volt az együttlétnek. Szignifikánsan ott fordul ez elõ, ahol a vallásos szocializáció valamilyen oknál fogva kiesett az érdeklõdõk életébõl. Így markáns jelenség ez az Oroszországból visszatelepült németek, az egykori NDK-ból Svájcba emigráltak, a Ghánából Olaszországba bevándoroltak, vagy éppen a rendszerváltás utáni magyarországi generáció esetében. Jóllehet, a felnõtt keresztség feltételez egyfajta személyes döntést, azonban a feltétlen elkötelezettség nem minden esetben tapasztalható – s ebben minden esetben egyet értettek a jelenlevõk.
Az együttlét legnagyobb érdeme abban volt, hogy kiemelte a keresztség fontosságát, mint exkluzív egyházi cselekményt, hiszen a keresztségnek nincs alternatívája a szekuláris szférában. Közös örökségünk tehát, amely közös feladatokat és kihívásokat ró ránk, de amelyeket az egyes egyházaknak, s azon belül is az egyes gyülekezeteknek maguknak kell átgondolni, s a lehetõségek és ötletek bõséges tárházából azokat alkalmazni, amelyek a legközelebb állnak hozzájuk. Isten ajándéka a keresztség, melybõl valóban meríthetünk ösztönzést a közösségépítésre, kapcsolatok erõsítésére, a Krisztus követésre. Csomagoljuk tehát azt ki!