Előszó

Az elmúlt évtizedek gyors változásai és kihívásai között nem mehetünk el szótlanul azon ténymegállapítás mellett, hogy az egyház és a teológia európaszerte egyre inkább a szerint értelmezi önmagát, hogy mit tesz, mit cselekszik, s nem annak alapján, hogy e munka közben kire hivatkozik, kitől kapja elhívását és küldetését? Egyre több templom, parókia, gyülekezeti ház épül, szaporodnak iskoláink és szeretetintézményeink, új munkatársak jelennek meg speciális munkaterületeken. Mindez rendjén volna (leszámítva a csökkenő demográfiai mutatókat és finanszírozási nehézségeket), ha nem lenne néha az az érzésünk, hogy az egyház abban a versenyhelyzetben, amelyre a társadalmi elvárások és a „konkurens” civil szervezetek kényszerítik, állandóan a „image-veszteség” félelmétől és a görcsös „ön-menedzselés” kényszerétől hajszolva cselekszik. S ezzel felzárkózóban van a látszólag mintaszerűen működő, profi módon igazgatott, intézményes nyugat-európai történelmi egyházak mögé…

Ebben a helyzetben időnként jó megállni és ráeszmélni az egyház és a teológia alapjaira, arra, ami az egyházat igazán egyházzá teszi: a hirdetett Igére és az igehallgató közösségre. A tapasztalati megfigyelés és szociológiai elemzések arra hívják fel a figyelmet, hogy egyre inkább távolodik egymástól a teológiailag precíz tisztségértelmezés igénye és a tényleges lelkipásztori gyakorlat által meghatározott hivatáskép. Mert amíg a lelkész azzal a meggyőződéssel megy fel a szószékre, áll meg koporsók mellett és végzi a kazuális szolgálatokat, hogy Krisztus tanújaként az Igét hirdeti, addig a rá irányuló tekintetek az erkölcsi példaképet, az ifjúság tanítóját, az empatikus lelkigondozót, minden életkérdésre és problémára megoldást kínáló segítőt keresik, igénylik és várják. Baj ez? Inkább jelzésértékű! Jelzi azt, hogy az elvárások mögött az emberi lét alapkérdése feszül: az ember keresi életének alapját, végső értelmét – azt, amit önmagának nem tud megadni. Kimondatlanul is keresi az ember az üdvösséget, az Istennel való kapcsolatot, önkéntelenül is a kegyelemre való ráutaltságát fejezi ki elvárásaiban, és ebben segítséget a lelkésztől vár. Ebben a helyzetben a küldetésértelmezés és az elvárások feszültsége egyféle képen oldható fel: az Ige minél teljesebb, minél mélyebb megértése és megértetése által. Kányádi Sándor szavait idézve: „aki megért/ s megértet/ egy népet megéltet” (Játszva magyarul).

Ebben nyújtson segítséget az „Igazság és Élet” újabb száma! A Szentlélek segítségével záruljon be vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra a „hermeneutikai kör”: az Írós – az Írós értelmezése – és a mai ember élethelyzete között! Az itt közölt igetanulmányok még nem biztos receptjei a sikeres istentiszteletnek vagy igehirdetésnek – nem is ezzel az igénnyel készültek. De hisszük, hogy inspirálhat, továbbgondolkodásra késztet, segít elmélyülni az igemagyarázat elékészítésében és segít megtartani az egyház igehirdetését aktualitásán túl az üdvtörténet eseményeinek összefüggéseiben. E gondolatok jegyében kíván a olvasók számára áldott felkészülését az igehirdetési szolgálatokra a 2008-as esztendő első negyedévében is

a Szerkesztőség

Debrecen, 2007. december havában