A lelkész lelkigondozói tevékenysége hasonlóan igehirdetői, hitoktatói, közösségszervezői feladataihoz, olyan készségek használatát igényli, melyek megléte nem magától értődő, amelyek azonban elsajátíthatóak, fejleszthetőek. A megalapozott teológiai tudás mellett tehát nem csupán korábbi személyes adottságaira van ráutalva gyülekezeti, intézményi munkája során, hanem szert tehet egy új, belső eszköztárra is. Jelen továbbképzés interaktív jellegű, a hivatásgyakorlás során előálló lelkigondozói kihívásokra reagál a tapasztalati tanulás mód- szerét alkalmazva.

Tematika:
A segítő beszélgetés elemi technikája azon alapvető eszközök ismeretére épül, melyek segítségével a lelkipásztor nagyobb biztonsággal lehet jelen lelkigondozói szituációkban, és biztonságban érezheti magát a segítségre ráutalt is: a krízisben lévők, útkeresők, veszteséggel élők elfogadottnak, megértettnek élhetik meg önmagukat, megerősödve folytathatják útjukat.
A kurzus során gyakorlandó módszeres beszélgetésvezetés olyan lelkipásztori viszonyulás kifejlesztését és alkalmazását jelenti, amelynek már kezdeti lépései is szemléletformálóak lehetnek. Arra építünk, hogy a lelkipásztor bízik a hozzá forduló fejlődőképességében, ugyanakkor pontosabban lesz képes követni saját érzelmeit, belső érzeteit is. Önreflektivitása növekedésének köszönhetően egyre kevésbé téved majd olyan ösvényekre, ahonnan nehéz a visszatérés. Az öncélú kommunikáció csapdája felismerhetőbb lesz, a segítő beszélgetés hatékonysága növekedik.
A kurzus résztvevője megbarátkozik a kommunikáció kereteinek fontosságával, a hiteles és empatikus visszajelzés ismérveivel, tudatosabban kezeli saját kompetenciahatárait. E kifejezetten gyakorlatorientált képzés a módszer kipróbálása közben szerzett közvetlen tapasztalatok, kérdések megvitatása által annak a saját lelkigondozói praxisba beépülését segíti.

Főbb témakörök:

fogalmi tisztázás: a lelkipásztori/ lelkigondozói/ segítő beszélgetés;
a segítő beszélgetés legfőbb hatótényezői;
a segítő, speciálisan a lelkipásztor hivatásából adódó alapkompetenciái és annak határai;
az önreflektivitás mibenléte: a lelkipásztori beszélgetést meg- előzően, közben, ill. annak lezárultával;
a keretek-határok és a kérdések-kérdezés szerepe, jelentősége;
a lelkipásztori attitűd, mint orientációt jelentő, gazdagítható eszköztár;
aktualitások: amikor a lelkész és a gyülekezeti tag hasonlóképp terhelődik meg (veszteségek, izolálódás, munka és magánélet bizonytalan egyensúlya, vírushelyzet, stb.)
spiritualitás: a református keresztyén hit erőforrásként értelmezése a segítő kapcsolatban;
a hivatásgondozás és szakmai szupervízió lehetőségei, szerepe a másodlagos megterhelődés enyhítése szempontjából.
A résztvevők lehetőség szerint hozzanak magukkal egy felidézhető, korábban lefolytatott beszélgetésről szóló jegyzetet („jegyzőkönyvet”, nevek és beazonosíthatóság nélkül), melynek feldolgozása közben rátekinthetnek erősségeikre és fejlesztendő készségeikre, valamint megszilárdíthatják új szemléletüket. A segítő beszélgetés általános és legfőbb hatótényezőinek tudatos alkalmazása növeli a lelkipásztor kompetenciaérzését, hivatásszeretetét, miközben őmaga Isten alázatosabb és kifinomultabb eszközévé válhat.

Ajánlott irodalom:
Faber, Heije - Schoot, Ebel van der: A segítő beszélgetés (Pszichoterápiás és Mentálhigiénés szemléletformáló füzetek), Budapest, MPI Pszichohigiénés Munkacsoportjának kiadványa, 1987.
Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1986.
Hézser Gábor: Miért? Rendszerelmélet és lelkigondozói gyakorlat, Budapest, Kálvin Kiadó, 2001.
Tringer László: A gyógyító beszélgetés, Budapest, Semmelweis Kiadó, 2005.